Miért is élünk együtt a patkányokkal?

2018 őszén a híradások arról számoltak be, hogy elszaporodtak Budapesten a patkányok. Azzal indokolták az egyre többször és bátrabban felbukkanó szőrös kis lények megnövekedett számát, hogy a korábban irtást végző cég már nem, az újonnan megbízott konzorcium pedig még nem foglalkozott az irtószerek kihelyezésével. Az emberek jelentős része pedig ösztönösen, már-már genetikailag viszolyog a patkányoktól.

Hiszen életmódjukból következően, szinte megjelenésük óta felelősek voltak különböző betegségek terjesztésében. Val Curtis, a londoni Higiéniai és Trópusi Orvosi Intézet viselkedéskutatója szerint „a patkányt a legtöbb kultúrában visszataszítónak tekintjük. Emberekként arra vagyunk programozva, hogy kerüljünk mindent, ami megbetegíthet bennünket.” A történelem során azokban a közösségekben, ahol a patkányokat valamilyen oknál fogva megtűrték, a rágcsálók terjesztette betegségek jobban megtizedelték a létszámot, és kevesebb leszármazottjuk is lett a közösségeknek, mint ahol viszolyogtak a rágcsálóktól, tehát irtották őket. A legszélesebb része a koponyája, így ahova a feje befér, oda már be is csusszanhat maga az állat is.

A legtöbb nagyvárosban, például New Yorkban vagy Seattle-ben, de maradhatunk Budapesten is, a patkányfajok közül leginkább elterjedt vándorpatkány (Rattus norvegicus) okoz riadalmat és viszolygást. /Érdekesség, hogy létezik az egerektől és patkányoktól való félelem, latin nevén musofóbia./

Nem ritkán fordul(t) elő, hogy vidáman futkározik a szennyvízvezetékekben. Kitűnő úszó lévén, továbbá mivel az élettere leginkább a föld alatti csatornákban, nedves, hűvös és sötét környezetben van, előfordul, hogy felúszik a csatornán és egyszer csak egy rózsaszín orrocskával és két fekete gombszemmel találkozunk a vécécsészében.

A vándorpatkány őshazája valószínűleg az ázsiai sztyeppe volt. Ott kezdte el magát jól érezni az ember közelében, elegendő táplálékot találva. Körülbelül 1500 táján érkezhetett meg Európába, a kereskedők és felfedezők „útitársaként”, a Selyemúton érkezve. A latin név („norvég patkány”) eredetének oka pedig lehet, hogy éppen egy Norvégiából Angliába érkezett hajó volt.

Egy másik faj, a házi patkány (Rattus rattus) feltehetően Indiából indult „hódító” útjára. A manapság elterjedtebb fajtársánál, a vándorpatkánynál jóval korábban, Kr. u. 300 táján érkezett Európába.

Ez a patkányfaj kisebb, karcsúbb a vándorpatkánynál, “esztétikusabb” benyomást is kelt, mert szőre simább, fényesebb, lényegesen tisztább. Utóbbi tulajdonsága az életmódbeli különbségből is adódik, mert ennek a fajnak a képviselői a föld feletti területeket (szemétkupacok, farakások, istállók, ólak, falba fúrt üregek, kamrák, padlások, stb.) részesítik előnyben. Míg a vándorpatkányok szőre és kinézete a szennyezett helyeken való mászkálásnak köszönhetően olajosabb, csapzottabb, mocskosabb.

Nappal sok helyen látható (szintén hozhatjuk példának New Yorkot) az ember számára, hogy a járdán egy füstszínű csík van, melyet valószínű, hogy éjjel egy kis rágcsáló haladása közben az olajos bundájával festett meg.